Emberség

Szent Karácsony éjszakáján, Jézus születése napján

Miért ajándékozzuk meg egymást, hiszen a Karácsony nem erről szól?

Lassan végére érünk egy újabb évkörnek: kezdődik az Advent, majd legszentebb ünnepünk, a Karácsony. A Pilis-Dunakanyarban békésen élnek egymás mellett a nemzetiségek: most a svábok, a szlovákok, a szerbek, és a cigányok régi ünnepi szokásaival ismerkedhetünk meg – s tanulhatunk ezáltal egymásról, egymástól.

A svábok, jó katolikusként, a Katalin-bálok forgatagát követően, csendes áhítattal, rorátékkal élték át az advent időszakát, így készülve a Szentestére. Az elcsendesülés mellett böjtöt is tartottak, ez egészen december 24-ig tartott, amikoris napközben igyekeztek a legegyszerűbb ételeket fogyasztani. 

A gyertyagyújtás idején már népviseletbe öltöztek és karácsonyi dalokat énekeltek a feldíszített fa előtt, ezt követte az ajándékozás. Estére sorban érkezte a vendégek: a betlehemesek mellett beköszöntek az állattartók: a juhászok, gulyások, csikósok, disznó pásztorok, ki-ki a saját hangszerén játszott. 

Az est fénypontjaként az egész család részt vett az éjféli misén – egy kivétellel. A hagyománynak megfelelően a nagypapa otthon maradt, hogy megvendégelje az istállóban az állatokat. Mikor a család hazaérkezett, kezdődhetett az ünnepi vacsora, aminek fő fogása leggyakrabban sült kolbász volt, paradicsomszósszal.

Karácsony első napján jobbára mindenki otthon maradt, s az ünnepet megelőző disznó vágásból készült disznótoros került az asztalra, másnap pedig indulhatott a nagy vendégjárás!

A szlovákok lakta településeken Szenteste, úgy fél öt magasságában a férfiak kimentek az utcákra, ahol ostorpattogtatással ünnepeltek, így emlékezve a pásztorok Jézus születésekor érzett örömére.  Öt órára azonban már illett otthon lenni, ekkor mondott köszöntöt és áldást a házigazda az egész családra. Ugyancsak ő rajzolt egy csepp mézzel a család valamennyi tagjának a homlokára egy keresztet. Egy almát is feldaraboltak, pont annyi szeletre, ahányan az asztal köré ültek, szép szimbóluma az összetartozásnak, hiszen a szeletekből az egész alma újra összeilleszthető. Ezen az estén külön tál járt Jézusnak is.

Az estén külön szerep jutott a diónak is. Ha a frissen feltört dió egészséges és szép volt, az jót jelentett az egész ház népére nézve a következő esztendőbe (érdemes volt tehát az asszonyoknak erre előre felkészülni…). Itt is megjelenik az állatokról való gondoskodás: a dió háját a szoba négy sarkába kellett dobni, hogy bőség tojjanak a tyúkok az új esztendőben.

Kezdődhetett az ünnepi vacsora, általában halászlé vagy bableves került az asztalra, ezt pedig a mákosguba követte. Vacsora közben már gyakran érkeztek a betlemehesek is, és alaposan illett megvendégelni a Szenteste érkező családtagokat, rokonokat is.

A magyarországi szerbek az anyaországhoz nagyon hasonlóan tartják a karácsonyi ünnepkört. Az egyházi ünnepek napját  is az általuk használt ónaptár, vagy Juliánus-naptár szerint határozzák meg, ez a Gergely-naptárhoz viszonyítva két hét eltérést jelent, azaz Karácsony napja január 7-re esik.

A családok életében nagyon fontos az ezt megelőző hat hetes időszak, ami november 28-án kezdődik, s egészen szigorú böjttel jár. Gyönyörű szokás, hogy a Karácsonyt megelőző három vasárnapon a család egy-egy tagját ünneplik: az apát, az anyát, majd a gyermeket.

A hagyományos szerb Karácsonyokon nem állítottak karácsonyfát, de a Karácsonyt megelőző napon az erdőre mentek, tölgyfagallyért, ami fő helyre került a házban, majd Szenteste elégették, hogy bőséget és boldogságot hozzon a házra. Míg a tölgygally beszerzése a családfő és a legfiatalabb fiúgyermek dolga volt, a kenyérsütés szigorúan a háziasszonyoké. Ám ennek felszeletelését mindig a családfő végezte, annyi szeletre vágva a kenyeret, ahány főből a család állt… Az este fontos kelléke volt a mézes pálinka és a szalma is. Régen az egész házat behintették szalmával, így emlékezve Jézusra és a jászolra.

Szenteste az utolsó böjti étkezés zajlott, mindeközben a gyereke házról-házra járva betlehemeztek. Különösen szép volt az a szerb szokás a családfő, aminek során a családfő a vacsora előtt az udvarban hangosan az ünnepi asztalhoz invitálta ellenségeit, illetve a kártékony állatokat (rókát, farkast, kártevő madarakat). Ha ekkor a megszólított megjelent, véget ért a viszály, mindenképpen ki kellett békülniük!

Január 7-én pirkadtkor templomi haranggal köszöntötték az ünnepet. Az illő köszöntés: „Krisztus megszületett!” (Hristos se rodi!), amelyre a válasz a „Valóban megszületett!” (Vaistinu se rodi!), s mindezt egészen január 18-ig megtartják. Karácsony másnapján indult a nagy, családi vendégjárás, harmadnap pedig ki kellett vinni a szalmát a házból.

A Karácsony (Krechuno és Krisjun) a magyarországi cigányság legnagyobb, legszentebb ünnepe, ennek középpontjában mindig a Jézus megszületése felett érzett öröm és az összetartozásuk megélése állt és áll.

Erre a napra minden család a legnagyobb gonddal készült, legyen szó bármilyen szegényekről is, méltóképpen tartják az ünnepet. A délutáni templom látogatást a közös vacsora követte, családi körben. Gyakran a földre terítettek, ezzel is a kis Jézus születésére emlékezve. 

A Szentestét a cigány családok együtt töltik, énekeikben gyakran felbukkan Szűz Mária. A szállást kereső Szűz Máriában, szegénységében, kivetettségében saját sorsukat látják. Az éjszakát nem egyszer gyertyafény mellett virrasztották át, reggel egy pohár pálinéval köszöntötték Jézus születését. 

Az ajándékozás sokáig nem volt szokás a cigány családoknál. Mindezt egy gyönyörű gondolattal magyarázták: „Miért ajándékozzuk meg egymást, hisz karácsony nem erről szól; a kis Jézusnak örülünk most! Bármikor megvehetek a férjemnek, a gyerekeimnek valamit, amit úgy gondolom, hogy jó nekik, boldogok lesznek tőle, de a karácsony, más”.

Így, megismerkedve a nemzetiségeink szokásaival talán éppen a különbözőségek tűnnek fel. Igen, ezek az egyéni színek varázsolnak minket egyedivé. De sokkal fontosabb az, ami Karácsonykor, ami mindig összeköt bennünket. Legyen szó bármilyen népről, nemzetiségről, a legfontosabb érzéseink egyformák: a szeretet, ami családunkkal összeköt. 

'Fel a tetejéhez' gomb